~Bevezető~

Látni, ahogy a szerelmed a karjaid közt hal meg, szörnyű érzés. Hiába vagyok férfi elsírtam magam. Luhan próbálta kiszedni a karjaimból, De túl görcsösen fogtam ahhoz, hogy sikerüljön is neki.
-Kris! Enged el! Szükség van rád! Hallod? - Lay jelent meg.
-Nem hagyom itt. - morogtam.
-Nem marad itt. Luhan és Sehun elviszi innen Suhot, csak enged el. - mondta.
 Felnéztem. Lay arca néhány helyen véres volt, izzadt volt, és fáradt. Adtam egy utolsó csókot Suho ajkaira, aztán hagytam, hogy Luhan és Sehun elvegye tőlem, én pedig szinte üres lettem.
-Szólj a többieknek. Ideje a sárkánynak felélednie! - álltam fel. -Tűnjön el mindenki innen. - kezeim ökölbe szorítottam, és elindultam a végzettem felé.
-Wufan! Erre nem vagy felkészülve. - mondta Xiumin.
-Akkor is megbosszulom Joonmyeon halálát. Szóval, vagy eltakarodtok, vagy Ti is porrá égtek, mert nem leszek kíméletes. - indultam el.
Előttem a fiúk szét váltak, aztán lassan mindenki, aki a jó oldalon volt, abbahagyta a harcot, visszavonult, és eltűnt. Biztos helyre. Körülöttem megjelent az erőm, így engem nem mertek megtámadni. Megálltam pont a domb előtt, ahol Ő állt.
-Óh! A kétségbe esett szerelmes. Nem esett ám nehezemre kioltani, életed szerelme, életét. Észre se vette, hogy a háta mögött vagyok, annyira védett téged. - gúnyosan rám vigyorgott.
Elmosolyodtam, aztán kicsit meghajolva, mély levegőt véve ordítani kezdtem. Először nem értette senki mi történik, de ahogy kirobbant belőlem az energia, minden porrá vált. Akár egy atom bomba! Mindent elsöprő erőm, még Őt is porrá égette, én pedig vissza akartam fordítani az időt, hogy minden elölről kezdődjön, és helyre hozzám, amit elrontottam. Mikor újra kinyitottam a szemem, egy sikatorbam álltam, kint pedig, emberek nyüzsögtek. Végre látok újra embereket. Elmosolyodtam.
Úgy látszik, kaptam egy utolsó esélyt, hogy rendbe hozzám, amit elrontottam.